Kutya a hóban !!

Valaki gyengéden megkopogtatja az ajtót. Megnézem, ki az. Az unokám hangját hallom. Nincs kulcsa? "Nem vagyok egyedül" - érkezik a válasz.

Kicsit gyorsabban ver a szívem. Lenne társa? Valaki elkísérte hozzám? Húszéves már elmúlt, csinos, szőke, akadhatott társa. Ki lehet? Gyorsan kinyitom az ajtót: "Gyertek be!" Belép, az arca izgalomtól piros, de lehet, hogy a hideg miatt. Akkor még hó volt kint, és éjszakánként fagyott. A karjában egy nyöszörgő kiskutya. "Hát ez?" - kérdem tőle kíváncsian.

Elmeséli, hogy a Városligeten át sietett hozzám, amikor észrevette a kis jószágot egy fa alatt, az út mentén. A vastag, jeges havon feküdt, szinte mozdulatlanul és nyöszörögve. Szétnézett a kutya gazdáját keresve, de senki nem volt a közelben. A kutyus fejét simogatta, de az nem tudott felállni.

"Mit tehettem? - nézett rám könyörgő tekintettel. - Felnyaláboltam, behoztam egy kicsit melegedni. Majd csak jelentkezik valaki érte."

Persze mindketten tudtuk, hogy az a valaki nem jelentkezik, mert lehet, hogy szándékosan hagyta ott, szabadulni akart a kutyától. A póráz is az állat nyakán maradt.

Letette a kutyát a konyha közepére, az riadtan és könyörögve nézett rá. Nyüszített vékony cérnahangon, de nagyon szomorúan. Sírt. Erre újra az ölébe vette, és a kijárat felé indult. Megfogtam a karját: "Hová viszed?" Megrázta a fejét. "Nem tudom. De lehet, hogy valaki siratja. Néhány napig el lesz nálunk is."

Elment vele. Néztem utána. Nem mondom, egy kicsit büszkén. Mert lehet, hogy nem tud úgy teniszezni, mint a szomszéd lánya, vagy nem volt soha színjeles, de ami a leglényegesebb: érző szíve van. A mások baját átérző. És ez az igazi emberség. A legszebb erény. Mit akarok még ebben a felbolydult, zavaros világban?

Másnap nem jött, aztán megfeledkeztem róla, az embert annyi sok gond gyötri, öreg is vagyok már ahhoz, hogy elveszett kutyusokkal törődjem. A minap aztán eszembe jutott, és megkérdeztem az unokámtól: "Mi van a talált kiskutyával? Akadt már új gazdája?" Lesütötte a szemét, zavartan válaszolt, halkan rebegte, hogy a nagymama meg ne hallja, elmondta, hogy nincs. Még mindig nála van a kutyus. Már három kutyája van. Rendszeresen viszi őket a körzeti állatorvoshoz, veszi nekik az ennivalót, minden pénze rámegy erre, de nem panaszképpen mondja. Színházba, hangversenyre sem jutott el már hónapok óta. Megsajnáltam. Haditervet dolgoztam ki, hogy segítsek gazdát találni az ebnek.

Bevált a terv. Így számolt be róla:

"Kivittem a ligetbe, meleg volt már a tavaszi napfény, a padokon öregek sütkéreztek. A pórázt csalafinta módon a pad támlájához kötöztem, majd behúzódtam egy közeli fatörzs mögé. Hallottam, hogy a kutya elvakkantotta magát. Az öregek a padon észrevették. Egyikük eloldozta, majd közelebb vonta és megsimogatta. Vadászok lehettek, akik a padon sütkéreztek, mert régi vadászatokról beszéltek. Egyikük azt mondta, nem is volna rossz egy kutya. Erre a többiek is megsimogatták. A kutya hálásan vakkantott. Otthonosan a lábuk elé telepedett...

Amikor szedelőzködni kezdtek hazafelé indulva, a kutyus ugrándozott előttük. A vadászok egyike ekkor azt mondta, ťAzé legyen a kutya, akit a legjobban elfogad. Akit a szívébe zár. Induljunk csak el, majd ő kiválasztja a gazdáját...Ť"

"És kiválasztotta?" - érdeklődtem izgatottan.

"Ki... Azt az öreget választotta, aki először megsimogatta. Csaholva követte, örült, én meg csak néztem a fatörzs mögül. Csak azt nem értem, miért őt választotta, miért nem a másik kettő közül valamelyiket? Te érted, nagyapa?"

Csak nagy sokára válaszoltam, előbb felviharzott bennem elmúlt életem sok küzdelme és keserve:

"Az állatok mindig megérzik a jóság sugárzását a szívük antennáján..."

Erre sírni kezdett, majd elrohant. Az ajtóból visszakiáltotta: "Talán még utolérem őket, tudom merre mentek..."


                                               

Egy kutyus élete !

Nem igazán emlékszem a helyre, ahol születtem. Szûk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. Emlékszem Anyura és az õ puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak.

Emlékszem közülük sokan elpusztultak, még mindig nagyon hiányoznak nekem. Emlékszem viszont a napra amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinõttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de õ beteg volt és az Emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségbõl, amit a húgaimmal csináltunk.

Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettõnket. Összebújtunk és nagyon féltünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni, vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok!

Egy üzletben vagyunk ahol rengeteg különbözõ állat van! Néhány vijjogva csiripel, van amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak.

A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem!

Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondja:
- Á milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet!
De végül egyikünket sem vitt haza senki.

A nõvérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejemet a puha szõrére és éreztem amint az élet elszállt csöppnyi testébõl. Hallottam amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csakhogy hamar eltûnjek a boltból. Azt hiszem az én gyönge nyüszítésem volt az egyetlen ami gyászolta õt, amint reggel

kivették Húgom testét a ketrecünkbõl és a szemétbe dobták.

Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ok igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olyan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem õt! Az anyukája és az apukája azt mondta milyen édes és jó kiskutya vagyok! Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlen amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.

Ma az állatorvosnál voltunk. Ez egy szörnyû hely volt és nagyon meg voltam ijedve. Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom - a kislány - olyan óvatosan tartott és azt mondta minden rendben lesz, hogy megnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondtak, mint súlyos csípõ-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemrol is...

Hallottam amint a doktor a felelõtlen kutyaszaporítókról beszélt és, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rosszul esik ilyen gondterheltnek látni a családomat. De õk még mindig szeretnek engem és én is nagyon szeretem õket!

Ma vagyok 6 hónapos. Míg a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik.

Akkor is fáj amikor futok, vagy a hõn szeretett kislánnyal játszom, sõt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tõlem telhetõ legjobbat, hogy az az erõs kölyök legyek amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, hogy lehet, hogy elérkezett az idõ. Számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak Veleszületett Rendellenességekrõl beszélnek.

Én csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk. A múlt este volt a legrosszabb, a Fájdalom mostanra már állandó kísérõm, már az is fáj, ha felkelek és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyüszítek a fájdalomtól. Végül betesznek az autóba. Mindenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak.

Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyüszíteni tudok a fájdalomtól.

Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktor sem tûnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmamban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad.

Most egy kis csípést érzek az elsõ mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét. Álomszerû a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezõn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondják, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság.

Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogy tudok: kis farokcsóválással és az orrommal megérintem õket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett.

-Látják, mondta az orvos, az állatkereskedésben kapható kölykök NEM felelõsségteljes tenyésztõktõl származnak Már nem fáj semmi, és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel.

Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok...



                                                         

Talán :( :(

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kerteteken kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a
labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 percet ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani:"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és
nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék.

                                                      

Roky története !

                                                              Roky    

Egy borongós délelőttön úgy döntöttem nem megyek be dolgozni, mert tudtam, hogy ez az a nap, amikor túl kell esnem rajta. A kutyánkat Rockyt el kellett altatni: valaha oly erős testében egyre terjedt a kór, és minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy meggyógyítsuk szeretett boxerünket-a betegség úrrá lett rajta. Emlékszem, amikor behívtam a kocsiba...mennyire szeretett autókázni! De ezúttal mintha érezte volna, hogy ez az út más lesz. Órákig jártuk a várost, mindenféle csip-csup ügyet elintéztem, csak hogy ne kelljen a rendelőbe menni, de lassan már nem halogathattam tovább a dolgot. Miközben a csekket töltöttem ki az "altatás" díjáról, a szememet elárasztották a könnyek, és úgy összemaszatoltam a lapot, hogy a csekk szinte olvashatatlan lett. Rocky négy évvel azelőtt került hozzánk, nem sokkal fiam, Robert születése előtt. Mindannyian nagyon szerettük, de kiváltképp a kis Robert. Sajgó szívvel indultam haza. Rocky máris nagyon hiányzott. Robert elém jött és megkérdezte, hol van a kutyánk. Elmagyaráztam neki, hogy Rocky most a mennyországban van. Elmeséltem neki, hogy nagyon beteg volt, és most már boldog, és ahol most van, ott mindig kedvére szaladgálhat és játszhat. Négyéves fiam egy darabig hallgatott, majd tiszta kék szemével rám nézett. Arcán ártatlan mosollyal Az ég felé mutatott és közölte: - Most ott van fent, ugye apa? - Nagy nehezen bólintottam, azzal gyorsan bementem a házba. A feleségem csak egyetlen pillantást vetett az arcomra, és csendesen sírdogálni kezdett. Aztán megkérdezte, hol van Robert, én pedig kimentem, hogy megkeressem. Az udvarban szaladgált, miközben egy jókora botot dobált a levegőbe. Megvárta, amíg leesik, majd újból feldobta, egyre magasabbra és magasabbra. Amikor megkérdeztem, mit csinál, magától értetődő hangon közölte: -Rockyval játszom, apa...  :'(

A remény !

                                                      A remény
A 30 fős családom kétségbeesett sikítozását, sírását hallottam. Megpróbáltam felállni, és nagy nehezen sikerült. Aztán hallottam még egy durranást és megint a földre estem. Vonyítottam a fájdalomtól, de nem hatott meg senkit a gyerekeken kívül.

Körülöttem tiszta vér volt minden, nagyon fájt mindenem, de megpróbáltam felállni. Csak a gyerekek

könyörgését és sírását hallottam, tudtam, hogy meg kell nyugtatnom őket. Aztán hallottam még 3 durranást. Már nem volt annyi erőm, hogy felálljak. Még egyszer, utoljára megfordultam, hátranéztem az új családomra. A kis emberkék, akikkel tegnap vidáman játszottunk és futkároztunk, akiknek az önfeledt, őszinte kacagása, boldogsággal töltötte meg a szívemet, most álltak velem szembe és meg voltak törve.

Sokuknak még akkor is a fülén volt a kis keze. Könnycsepp folyt az arcukon. Sikítottak, könyörögtek, zokogtak. Aztán a gyerekeket egy ember beküldte a szállásra. Sokan még egyszer hátranéztek, láttam a könnycseppeket lefolyni az arcokon, láttam a remegő lábakat és kezeket, és láttam a kiábrándult tekinteteket. Aztán már nem láttam semmit. Minden elsötétült. A fájdalommal együtt megszűnt a remény is.



                                                   

Lex története

Lex története

Történetünk Csepelen játszódott 1996 táján... Itt jelent meg egy napon ő, az "ordas" színű, egy évesnél is fiatalabb német juhász keverék kan kutya.

Elveszett, vagy kidobták, senki sem tudta. Utolsó helyén, egy kislánynál még egy napot sem tölthetett: a szülei nem engedték, hogy befogadja, ezért újra az utcára került. Még napokig visszajárt, - mindhiába. A téren játszó gyerekek megsajnálták, enni adtak neki, és foglalkoztak vele. Később felnőttek is csatlakoztak hozzájuk.

A gyerekek Lexnek nevezték el őt.

Mindnyájan itt laknak a tér körüli házakban. Nem is egy iskolába járnak, s talán csak az a közös bennük, hogy gyakran játszanak a téren, és szeretik az állatokat. Legalább öten vannak; természetesen az ilyesmiből Mónika, a lányom, semmiképp nem maradhat ki. Tizenegy éves, és bolondul az állatokért. Nem is tudom, hogyan tudtam eddig megúszni a dolgot két cicával, öt egérrel, és néhány kutyával, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek nálunk. Legjobban a lovak érdeklik, de legszívesebben befogadna minden elhagyott állatot, ha erre lehetőségünk volna. Emlékszem, mikor a Galyatetőre felfelé vezető úton egy félig még dermedt szalamandrát találtunk, vagy Dunabogdányban békákat éjszaka a szerpentinen. Ezeket is meg kellett simogatnom, de bevallom, szívesen tettem.

Ilyen idős koromban én is szerettem volna egy kiskutyát, de belvárosi gyerek lévén a felnőttek fokozott ellenállását soha nem volt elég kitartásom legyőzni.

Több napon keresztül csak Mónika félmondatos megjegyzéseiből értesültem Lexről, de mikor végleg kivert kutya lett belőle, a gyerekek bemutatták nekünk is. Szép volt és szelíd. Megsimogattuk okos fejét, a szeme arra kért, hogy segítsünk neki. Be nem fogadhattuk, ehhez a jövedelempótló járadék nem tűnt igazán elégnek három ember és a már meglévő állatok mellé még egy viszonylag nagy testű kutya számára is. Aztán ott van a nagy fiam legyőzhetetlen ellenállása is. Őt csak a cicája érdekli. Bár való igaz, hogy egy panel lakásban a tizedik emeleten együtt tartani két macskát és egy kutyát nem kis feladat lett volna. Tehát maradt a kutya a téren. Összeszedtük neki a hűtőszekrényben kivételesen megtalálható ételmaradékokat. A gyerekek egy lépcső alá vitték az ennivalót; az egyik a cicája, a másik a kutyája ételéből hozott neki.

Ettől fogva esténként együtt mentem le hozzá Mónikával. Általában rögtön odaszaladt, és együtt sétáltunk egy kicsit. Egy este hiába kerestük - kutattuk át az egész környéket, nem találtuk. Mónika az egyik bokorban felfedezett egy kutyát; a sötétben azt hitte, hogy ő az, de nem. Ez a kutya is elhagyott és éhes volt. Mónika adott neki egy falatot Lex ételéből. Ettől fogva árnyékként követett bennünket. Pedig őt már nem lehetett ide szoktatni, hiszen egy kutyának sem mindig volt elég az összegyűjtött étel, hát még kettőnek! Nagyon sajnáltuk a másik kutyust is, de el kellett őt kergetni.

Nincs könnyű sorsuk a kóbor ebeknek. Sokszor bántják, megverik, megrugdossák őket. Olyan kutyáról is hallottunk, "akit" szabályosan megskalpoltak! Szerencsére később néhányan összefogtak, és elvitték az állatorvoshoz.

Lexnek egyelőre ennél még jobb sora volt, éjjel és délelőtt ugyan nagyrészt egyedül kóborolt a környéken, de délutánonként sok gyerek játszott vele, és rendszeresen kapott enni. Látszólag helyzete megoldódott, de egyre inkább érezhető volt, hogy Lex szeretne otthonra találni, valakihez tartozni. És persze, ha az utcán marad, nem tudni, mikor viszi el őt a sintér, hogy aztán állati fehérjeként végezze szegény.

Egyre jobban megkedveltük őt, Mónika már a leckéit is kezdte elhanyagolni, hogy minél több időt tölthessen a kutyával, míg aztán rájött, hogy tankönyveit, füzeteit le is viheti a térre. Ott tanult a ping-pong asztalon térdelve, kinyújtózva mellette feküdt a kutya. Alig lehetett látni már olyan sötét volt, de egyre nehezebben tudta magára hagyni Lexet.

A gyerekek néha felhozták a lakásba, ilyenkor itt kapott enni. Egyszer még meg is fürdettük, előbb Neostomosan oldattal, majd legalább fél liter sampon fogyott el, amíg úgy-ahogy tiszta lett. Nagyon megszerettem Lexet. Amikor azon az estén nem találtuk, az éjszaka kellős közepén mentem le hozzá, csak hogy tudjam, nem történt-e valami baja. Megtaláltam, s ő örömmel rohant felém.

Ha a tér mellett vitt az utam, pillantásom mindig őt kereste, s csak akkor nyugodtam meg, ha láttam, minden rendben van. Egyik délután fiatal srácok rugdosták meg, ettől fogva minden felnőtt hímnemű emberi lénytől tartott, s ha többen voltak együtt, kifejezetten pánikba esett. A kutya kapcsán kezdtem jobban megismerni az embereket, lakótársaimat. Egyre többel találkoztam, akik enni adtak a kutyának, s bizonyítékul arra, hogy nem csak nekem 'ment el az eszem', egy fiatal nő elmondta, hogy éjféli kutyasétáltatás során találkozott először Lexxel, és utána nekiállt ennivalót készíteni neki. 

Aztán persze mások is voltak, másmilyenek:

"Itt kínozzák a gyerekek ezt a kutyát egész délután, megkötik, biztos nem eszik, nem iszik ..." és így tovább. Nem szóltam, mert siettem, de most ide kívánkozik, a véleményem: Bár nem voltam mindig a gyerekekkel, nem hiszem, hogy kínozták a kutyát. Ha ezt tették volna, biztos nem szaladt volna eléjük a farkát csóválva, ha meglátta őket. Először egy alkalommal rövid időre valóban megkötötték, de csak azért, mert nem tudtak tőle hazamenni. Amikor tudomást szereztem erről, azonnal lementünk, hogy eloldozzuk őt.

Nem volt rá szükség, mert addigra a kedves hölgy a fiával nem kikötette, hanem darabokra vágatta azt a hevenyészett pórázt, mellyel a gyerekek vezették Lexet, ha valahová magukkal vitték, és aminek segítségével Mónikával az állatorvoshoz is elvittük, hogy megkapja legalább a veszettség elleni oltást, a gyerekek biztonsága érdekében. Abból, amit mondott, tisztelt asszonyom, csak egy a világos: Ön bizonyára nem tartozott azok közé, akik adtak a kutyának enni, hiszen ha adott volna, nem mondja, hogy éhezik és szomjazik.

Beszélgetőtársa viszont már vitt neki élelmet. Megdöbbenve hallgattam, amint azt mondta: "Inkább őket segítem, mint az embereket, ők legalább meghálálják..."

Valóban ide jutottunk? Ez a huszadik század vége!? Amikor már nem számít, hogy emberek nélkülöznek, szenvednek ... Persze olyan sokan vannak, hogy nem is lehetne győzni, jobb ha az ember befogja a szemét??!!! Ez a hölgy legalább az állatokon segít, ahogy tud. Bár úgy az igazi, ha a segítség szívből jön és nem vár hálára, mégis tudom, milyen jó egy kutya szeméből kiolvasni a szeretet és a ragaszkodás jelét.

Aztán magamba néztem, és láttam, hogy én is könnyebben megmozgatok minden követ egy elhagyott állat kedvéért, amióta Mónika nagyobb lett. Az emberekhez sokkal nehezebb közel kerülni, de tudom, ha alkalom adódik arra, hogy egy emberen segítsek, még nem fordítok hátat. 

Másnap korán reggel felhoztam Lexet, ő ébresztette Mónikát, és ketten kísértük az iskolába őt. Ez alkalommal nem hagytam a kutyát lent a téren, bár a macskák pánikba estek, mikor beléptünk. Olyan fáradt, kimerült volt szegény, hogy az egész délelőttöt átaludta.

Megmutattam a közvetlen szomszédaimnak, és nagy tetszést aratott. Ők is azok közé tartoznak, akik lelkibetegek, ha egy állatot szenvedni látnak. Néhány telefon és egy-két óra várakozás a válaszra, és máris volt új gazdája Lexnek.

Az új gazdi azonban vidéken él, és nem tudott Lexért jönni még egy pár napig. Arra kért bennünket, hogy addig tartsuk magunknál őt. Péntek dél volt, szerdáig együtt lehetünk vele.

Elmentünk az iskola elé, Lex már messziről megismerte a környéket, és úgy elkezdett húzni, hogy alig tudtam követni. A kapu mellett a kőkerítésre tette mellső lábait, az udvaron játszó gyerekeket figyelte, és várakozóan felvonyított.

Mónika örült, hogy gazdára lelt a kutyus, de annak még jobban, hogy pár napig nálunk lehet. Lex már otthonosan érezte magát, lelkiismeretfurdalás nélkül elfogyasztotta a cicák ennivalóját is, de nem bántotta őket. Sziámi cicánk azonban gyáva nyúl, és minden lustaságát feledve a konyhaszekrény tetején rendezte be főhadiszállását.

A hét vége a kutya és leányom örömteli együttlétének jegyében telt el, de rettegve gondoltam a szerdára, mely az egésznek véget vet.

Vasárnap este azonban váratlanul csöngetett a szomszédasszony, és elújságolta, hogy már másnap délután jönnek Lexért. Lányom keservesen zokogott a takaró alatt, és nekem is megtelt a szemem könnyel. Lex, jó lett volna veled még két-három napot eltölteni! Öröm volt nézni, milyen boldogan játszottál Mónikával! De hiába, el kell válnunk tőled. Neked legalább jó sorod lesz, nem úgy, mint Kalóznak, a félszemű labrador kutyának, "aki" két éve a Boráros téren szegődött nyomunkba. Harminchat kiló csupa szeretet, de mégsem sikerült neki gazdát találnunk. Az ürömi menhelyen, ahová végül került, teljesen elvadult. Még ma is elszorul a szívem, ha rá gondolok. Soha nem fogom őt elfelejteni.

Hétfőn délelőtt vettem egy tekercs filmet, hogy legalább néhány fénykép maradjon Lexrôl, és majdnem egész nap lent játszottunk. Estefelé jöttek érte, egy fiatal lány és a vőlegénye. A fiúnak nemrég pusztult el a kutyája, majdnem olyan volt, mint Lex.

Elkísértük őket egészen a Népstadionig, hiszen Lex az elmúlt néhány napon már senkivel nem ment el, ha Mónika nem volt vele. A metró kijáratánál megálltunk. A lány ott azt mondta, hogy most már ők szeretnék tovább vinni a kutyát. Tanácstalanul álltunk, nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Hogy kell ezt csinálni? Egyszer csak a lány egy hirtelen elhatározással fogta Lex pórázát, és elkezdett szaladni. Lex mellette. Elbúcsúztunk a fiútól, majd szomorúan elindultunk. De nem hazafelé. Ahhoz semmi kedvünk sem volt. A Körcsarnok felüljáróin bandukoltunk, lassan, egymás mellett. Én kezdtem el előbb sírni, majd Mónika is könnyek között jegyezte meg: "Még vissza se nézett! Nekem már soha nem lehet egy igazi kutyám!"

Szegény kislányom! Mennyi mindent nem tudok neked megadni, amit szeretnél! Tudod, ha lenne egy kertes házunk, és csak egy kicsivel több pénzünk, biztosan lenne kutyánk. Talán még husky vagy malamut is, ami annyira tetszik neked. És Kalózt is visszahozhatnánk a menhelyről. De ez most nem lehetséges. Nagyon fáj, hogy szomorú vagy, de hidd el, én is legalább olyan szomorú vagyok, mint te. Hiszen oly jó, nézni, amikor boldog vagy, minden mást feledve játszol kedves barátoddal, és látni a felelősségtudatot, amit korodat meghazudtolóan tanúsítasz iránta.

Nagyon sokat tanultam tőled, amit köszönök. És kérlek arra, maradj mindig ilyen. Benned még romlatlan az emberség, a szeretet az emberek, az állatok, és a természet iránt. Az élet tele van olyan dolgokkal, amik ezeket az érzéseket kiölik az emberekből. Remélem, veled ez soha nem fog megtörténni, nem hagyod, hogy megtörténjen. Bár tudom, és neked is tudnod kell, hogy ezzel nehéz sorsot vállalsz magadra. De talán egy kicsit megvigasztal téged az az aranyos kiscica, "aki" még csak pár napja van nálunk, s bár úgy volt, hogy csak két napig marad, de mári

s úgy belopta a szívünkbe magát, hogy többé nem fogunk megválni tőle.
 

Vak szerelem !!

Még 14 éves koromban minden este kiszökdöstem az ablakon titokban, mert nagyon féltettek engem a szüleim és nem engedtek sehova. Na ezt én meguntam és úgy döntöttem jön a nyár nem fogok otthon gyepesedni, ezért minden este ellógtam a haverokkal.

Volt egy fiú akiről nem is gondoltam volna hogy ő lesz az akibe életemben először szerelmes leszek majd. Ő volt köztünk a móka mester mindig nevettünk. Aztán egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy kettesben maradunk mindig és ölelkezve melegítjük egymást. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy adhat-e egy csókot. Én nemet mondtam ugyanis neki volt egy 3 éves kapcsolata. Minden áldott éjjel feltette ezt a kérdést aztán még ki sem mondtam és megcsókolt. Elhúztam magam és mondtam neki, hogy ez nem helyes erre ő csak cssss és folytatta tovább. 2007. szeptember 17-e, ez volt életem legelső csókja. Mindig is féltem a csóktól, hogy hogyan kell, szóval féltem. De ez olyan csók volt amit még álmomban sem láttam. Egyszerre szenvedélyes és finom, lágy volt. Ez így ment nagyon sokáig mindennap. Volt a házuk előtt egy autó, amit nem használtak, vett bele benzint és úgy fűtöttünk benne, mikor már beköszöntött az ősz. Ott voltunk mindennap, ettünk-ittunk. Eközben persze meg volt neki a barátnője is, akivel nappal találkozott és ugyanúgy együtt volt vele is. De én ekkor már imádtam őt és nem akartam elveszíteni, mert abba belehaltam volna, inkább elfogadtam így ahogy vagyunk. Egyik éjszaka már nagyon buzgón hívogatott, amikor kimentem hozzá nagyon ki volt csípve finom volt az illata. Elindultunk a kocsink felé. Amikor odaértünk elővett egy alkoholos italt Royal vodka volt naranccsal. Berúgtunk... érezhető volt a vágy köztünk, hogy mennyire akarjuk egymást lángolt a tűz. Érzetük, hogy nem bírjuk tovább és megtörtént, aminek meg kellett történnie 2007. október 23-án. Másnap amikor ismét kimentem hozzá egy szót nem ejtett a dologról, semmit, ez szarul esett tőle nagyon, sőt még egy csók sem volt köztünk másnap. Ekkor éreztem, hogy nem szeret és nem vagyok fontos neki. De én szerettem nagyon és nem akartam abbahagyni. Tehát már nem csak csókok voltak ezután, hanem szeretkezés is...
Már annyira nem volt jó a kocsiban hogy nem bírtam tovább ott lenni. Megkérdezte, hogy bemegyünk-e hozzájuk. Persze ő mindig félt az anyjától, hogy oda nem vihet nőket, csak egyet akivel már 3 éve együtt van. De ezt megkockáztatta és bementünk. Amikor beértünk a jó meleg szobába és a finom puha ágyba még boldogabb voltam mint valaha. Lefeküdtünk az ágyba és szorosan összebújtunk. Majd jött megint a szenvedély, amit soha nem untunk meg. Egyik nap összevesztünk és megmondtam neki, hogy soha többé nem jövök ki hozzá, erre ő könyörgött, hogy ne ne ne csináljam. Egy idő után azt mondtam, jól van kijövök de. Adtam neki egy hosszú és fájdalmas csókot és elváltunk. Amikor hazafelé tartottam furcsa érzés fogott el. Hazaértem. Amikor felkapcsoltam a villanyt a szobámban, az anyám benyitott és szigorú hangon és tekintettel ennyit mondott: majd gyere ki! Tudtam, hogy lebuktam, 2009. december 27-e volt. Még ki sem értem de jöttek a pofonok és az ütések. Mikor abbahagyta kérdezgetett, hol voltam stb. Persze én kitaláltam mindent, de nem hitte el. Másnap nőgyógyászat, Úristen csak azt nem gondoltam. Már készen volt minden, a nőgyógyász várt, de többiek akik tudták a kis életemet mondták, hogy mondjam el én neki az igazat. Hát megtettem. Nagyon fájt az anyámnak, sőt mindenkinek, mert sosem hitték volna ezt rólam. Aznap mondta anya hogy menjünk el hozzájuk a szerelmemhez és had mondja el az anyjának a történteket. Felvittem őt és beszéltek persze a fiú nem volt otthon, mert a másik barátnőjével volt. Anyám azt mondta el kell feljelenti a srácot. De én mondtam, hogy ne tegye, mert én szeretem és felesleges. Másnap reggel felszöktem az egyik barátomhoz, hogy megtudjam mi a helyzet. Ott volt a szerelmem ott ült, annyira boldog voltam hogy végre látom és beszélhetünk. Azt kérdezte most mi lesz ezek után. Mondtam neki, hogy te tudod mit szeretnél. Erre azt mondta, menjek haza és mondjam meg, hogy nagyon szeretjük egymást és együtt akarunk lenni. Haza mentem elmondtam, hogy mit szeretnénk, de nem hagyták nem és nem. Ki akartak dobni a házból, de én akkor is harcoltam képes lettem volna otthagyni mindent érte. A szüleimnek az volt a véleménye, hogy ha szeretne akkor ide jönne elénk és megmondaná mit érez, hogy tenyleg akar téged. Ezen elgondolkodtam és igazuk volt, ehelyett üzengetett feleslegesen. Akkor jöttem rá, hogy nem szeret és soha nem is szeretett csak én szerettem őt. Amikor január 1-én elkezdődött a suli felhívott és közölte velem, hogy találjak már ki valamit, csak tagadjam le hogy ő valaha is szeretkezett velem. Ez nagyon fájt nekem, nagyon. Úgy éreztem kihasználtak, egy rongy voltam. Depressziós lettem és ezek után még szerettem őt egy évig sőt több is volt. Akkor volt az utolsó csókunk, mikor éjszaka elvaltunk ez örökre itt lesz bennem. Most 18 éves leszek, de még a mai napig emlékszem mindenre, úgy érzem örökre bennem fog élni. Már nem vagyok szerelmes bele, de ő volt az eslő minden értelemben. Ma már csak barátok vagyunk, de már nem úgy, mint régen. Nagyon buta kislány voltam akkor és nagyon vak is. Azt tanácsolom minden nőnek, hogy vagy ők jatszanak velünk vagy mi velük nem mindegy, mindig mi legyünk az irányítók és arra is rájöttem, hogy mindig éreztetni kell velük, hogy soha nem kapnak meg eléggé!

Nyári este ! :/

Csodálatos nyári este volt, az égen már ragyogtak a csillagok, s

kellemesen langyos szellő fújdogált, megremegtetve a szomorúfűz ágait.

A két fiatal szerelmes egymásba gabalyodva ült a fa alatt, s nem törődtek a külvilággal.

Éppen ezért azt sem vehették észre, hogy ott guggolok a szemközti bokor indái

közt, s némán figyelem őket. Jobb kezemmel félre hajtottam egy arcom

elé lógó gallyat, míg a ballal egy baltát szorongattam.

Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy cselekedhessek. Mindkettejüket jól

ismertem, a legjobb barátaim voltak. A srácot Andrásnak, a lányt

Bettinek hívták, egy osztályba jártam velük. Mindig számíthattam rájuk,

ha segítségre szorultam, s ezt mindig viszonoztam is. Sosem tudtam

volna ártani nekik egészen ma estéig. Most azonban elkövettek egy nagy

hibát: szerelmesek lettek egymásba.

Bettit már egészen kis korom óta ismertem, s én is szerelmes voltam belé első perctől fogva.

András az iskolában ismertem meg, a legjobb barátomként tekintettem rá. Ezt azonban nem tudtam nekik megbocsátani.

Mikor megtudtam, hogy mi van kettejük között, düh és bosszúvágy öntötte el az agyamat és

csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem hagyhatom büntetés nélkül.

András félre húzódott a lánytól, mondott neki valamit, aztán felállt,

leporolta a nadrágját és elindult a tisztás széle felé, az erdőbe.

Eljött az én időm!

Megvártam, amíg a srác eltűnik a lány szeme elől, s felpattantam.

A tisztás szélén a homályban, ahol Betti nem vehetett észre,

végigosontam András után, és én is ott vettem be magam a fák közé, ahol

ő.  Nem kellett sokáig keresnem, alig volt néhány méterre a

legszélső fáktól. Mikor ráleltem, éppen a dolgát végezte. Nem húzhattam

sokáig az időt.

- Ne haragudj pajtás. – suttogtam, és két kézzel

meglendítve a baltát pontosan a gerince mellett hasítottam ketté a

hátát, nyaktól derékig. Azonnal meghalt.

Elégedett vigyorral az arcomon néztem a földön heverő vértől lucskos testet. Mielőtt megfordultam volna, leköptem.

Ezután elindultam a következő áldozatom felé.

Út közben azon töprengtem, vajon milyen arcot fog vágni Betti, mikor

meglát? Ahogy magam elé képzeltem, nevetés tört rám, amit azonnal

elfojtottam.

Lassan közelítettem meg hátulról, vigyáztam, nehogy

idő előtt meghallja lépteimet. Mikor elértem a fát, félhangosan

megköszörültem a torkom, hogy észrevegyen.

Mire megfordult, a baltát a hátam mögé rejtettem, így a homályban semmiképpen sem láthatta azt meg.

- Jó estét kedvesem! – köszöntöttem, s szememben fellángoltak a bosszú lángjai.

- Szia! Te hogy kerülsz ide?!

- Mondhatni, erre vitt az utam. Te?

- Andrással vagyok itt… tudod, járunk.

- Tudom. Ő most hol van?

- Épp a dolgát végzi, mindjárt itt lesz.

- Nem hinném.

- Hogy érted ezt?

- Nem fog már visszajönni.

- Miket beszélsz?

Lassan előhúztam a baltát rejtekéből és úgy tartottam, hogy a holdfényben megcsillant rajta a vér.

- Úristen! Te…

Némán bólintottam és tettem feléje egy fenyegető lépést. Ismét magasra emeltem a gyilkos eszközt.

- Szeretlek! – mondtam halkan, aztán kettécsaptam a fejét…

Bocsáss meg !!!

Bocsáss meg!!!

Volt egy fiu s volt egy lány,
szerették egymást egyszerűen imádták.
Nem lehetett olyan napot mondani,mikor nem látták egymást!
Bármit megtettek,csak hogy együtt lehessenek!
De örökre nem tarthat minden!
Mikor jött egy levél a lány postaládájába,
azóta minden megváltozott...
Teltek a napok-hetek, az emberek,
kérdezték egymást -Hol vannak ezek?
Senki sem tudta, hogy már nem boldog az egyik!
A lány kiment az utcára sétálni egy kicsit,
az egyik öregember megálította a lányt, s
kérdezte: Mért nem mosolyogsz kicsi lány? 
Hisz eddig minden nap boldog voltál
most mi változott ekkorát?
A lány megsem tudott szólalni, sírás folytogatta!
Az öregember innen már tudhatta!!
Leültette a lányt mellé, s kezdte faggatni,
a történet lényegét!
Ugye már nem vagytok együtt? Nem! De nem is érdekel!
Ilyet ne mondj, hisz a szíved még mindig miatta zokog!
Ezeket a szép napokat amit együtt töltöttetek,
ily hamar feledtetni nem lehet!
A lány felállt, s bement a házba, 
rövid időn belül jött ki, s egy levelet szorongatott
kezében!Olvassa el kérem!!-mondta sírva!
aztán az öregember kinyitotta!
"Az igazi egyetlen szerelmemnek"Ez volt ráírva!
Bocsáss meg nekem hogy levélen keresztül, 
mondom el neked, de összejöttem egy uj lánnyal,
akit én most tiszta szívből szeretek!
Ha a lány nevét most leírom elrontok mindent,
s én ezt komolyan nem akarom...
Egyszerűen szeretem!!A mi kapcsolatunk amugy sem
tarthatott volna örökre!De te voltál az igazi egyetlen szerelmem!
De most már csak barátként tekintek rád!
Mert rátaláltam a boldogságra!
Nem akartam szíved összetörni, de ez igy van
ezt kell szeretni!s mégegyszer SORRY!!!"
ennyi állt a levélben, s alány széttépte!
Felült a biciglijére s ment a barátnőjéhez!
Ideges volt dühös, de valamit tartott a kezébe, 
egy papír volt, nem tudta senki sem rajat, 
kivül mi áll benne....

A barátnőjét meglátta a fiuval csokolozni, s
elgondolkodott milyen jó volt a fiuval lenni!
De ez már csak emlék, visszafordult a házához,
gondolkodott, hogy a barátnője hogy árulhatta el?!
A legjobb barátnőm volt, hogy tehette ezt velem?
papírt ragadott s egy tollat....s irta!!
"Köszönöm szépen, hoyg a legjobb barátnőmmel
jöttél össze, ezt megkeserülöd majd egyszer, 
a barátnőmmel sokat beszéltünk rólad!S ne hidd hogy boldog leszel vele!
Én mindent tudok róla, de te még semmit sem!
Majd meglátod milyen!Csak a pénzedre megy!Én már ismerem!
De nem baj mondtam hogy megkeserülöd egyszer!Sokáig
ugy sem leszel vele!Majd mondja hogy ezt vedd meg, meg azt!
S utánna ott hagy!De igaz majd csak rádöbbensz!
Nem haragszom rád, de vedd úgy,hogy még élek!
De amikor e levél elérkezik hozzád, én már nem leszek 
többé....Soha többé!Mert nem akarok szenvedni!SZERETLEK!
A sírom mélyén is, csak rólad fogok álmodni, szebbnél-szebbeket!"
S befejezte a levelet.Aláíráskánt egy könnycseppet ejtett.
S remegő kézzel tette a levelet zsebébe. Megcímezte...
S elindult a posta felé.De nem ért el addig!Összeset

Senki sem vette észre, hisz egy lélek sem ment arra, felé!
De épp, hogy eltelt egy 10 perc, jöttek arra!
Egy ismerős arc volt az, s kezét egy lány fogta!
A volt barátja volt az, a legjobb barátnőjével,
arra sétáltak...s mikor a fiú meglátta a lányt, felismerte,
s odaszaladt hozzá!Kezét megfogta, s megtalálta a levelet...
a zsebébe betette, a barátnője csak nézett...csodálkozott, 
hogy segít a lánynak....
De a fiu a lelke mélyén még érzett valamit a lány után!
Felhívta a lány szüleit, rövid idő múlva jöttek sietve...
később hívták amentőket!Azok is kijöttek...
az egész falu szinte ott állt, s a lány melett
az öregember.Az öregember elmondta a fiúnak, 
hogy a lány tiszta szívéből
szerette őt. Amikor neki megmutatta a levelet, 
a lány arcán egy könnycepp
csorgott le. Aztán a levelet széttépte, s haza ment.
A fiú elgondolkodott a történteken...
Közben a mentősök bevitték a lányt a korházba...
A fiúnak eszébe jutott a levél!
Elő is vette amilyen gyorsan csak tudta,
Elolvasta!Nem hitte el ami a levélben állt, 
hogy a barátnője csak a 
pénzére hajt!Nem hitt a lánynak!
A lányt bent tartották 2 hónapig...
S a fiú nagy szomorúan bement a korházba 
a 26-os szobába.Ott feküdt a lány
még mindig sebzett szívvel...Kérdezte te mit keresel itt? 
A fiú csak annyit mondott 
"igazad volt" de ezt a lány már nem hallotta...
eszméletlenül feküdt 
a korházi ágyon.a fiú elkeseredett 
s csak annyit mondott BOCSÁSS MEG NEKEM!
MÉG MINDIG SZERETLEK!CSAK
NEM VALOTTAM MAGAMNAK BE!BOCSÁSS MEG!
S ekkor bejött a szív működése a lánynak!
Mintha halotta volna az egészet!
A fiú nagyon megörült s megcsókolta a lányt!
A lány meglepődött s eltolta,
magától!Kérdezte ez mért volt?a fiú csak ennyit mondott:
Mert igazad volt!SZERETLEK ANGYALOM!
Mondtam én neked hogy mi lesz!Figyelmeztettelek!
Igen, de amikor először olvastam a leveled 
akkor nem hittem el neked!
Sajnálom!szólt a fiú...a lány váratlanul elfordult, 
s ezt mondta:Csak tudod, amióta bent voltam a korházban 
2 hónapig elakartalak
felejteni, s ez félig-meddig sikerült!
S ha most kibékülnék weled lehet szenvednék!
Megértelek!-mondta szomorúan a fiú!
De újra sem kezdhetnénk?Adj egy utolsó esélyt!!
A lány ennyit mondott...gondolkodok!
A fiú megértően azt mondta!Rendben várni fogok!

A lányt kiengedték rá 1 hétre,
s gondolkodott mi is legyen a fiúval meg vele!
Hisz még mindig szerette, de azért gondolkodott!
Mert amit vele tett,
egy keserű dolog!Épp hogy hazaért a 
fiú egy csokor virággal várta,
akár régen, mikor kapcsolatuk alakulóban volt.
A kedvenc virágát vitte a lánynak,
a lány vissza emlékezett arra a pillanatra amikor
először adta neki a virágot a fiú.de hát az már rég volt.

S a fiú ráköszönt!:Szijja!!s egyszercsak elkapta a lány derekát, 
s azt mondta: mért irtad a levélben, hogy
már nem leszel, soha többé??-a lány megborzongott!:
-Mert aki voltam, már meghalt!-Rá vágat!
De nem ezért írta...mi tudjuk, 
mert megakart halni a szerelméért!Csak nem modta el neki!
A lány kigondolt valamit ebben a pillanatban 
s mondta:fogszabályzóm lessz!
A fiú csodálkozott, és megszólalt: 
nem baj te ugy is gyönyörű leszel!-pirosodott el.
Elköszöntek!A lány ígéretét beis tartva 
elment a fogorvoshoz, fogszabályzót csináltatni,
pedig épek voltak a fogai, csak azért 
csináltattja, hogy a fiú elfeledje,
mert hát igy csunya lessz! 7 hónapos 
fogszabályzót kért, ráis tették...
Mikor a fiú meglátta, nem tetszett neki...
El is kerülte!A lányba ekkor szörnyű érzés lett,
de hisz ezt akartam...de hááát akkor nem szeret igazán!
A barátai is csúfolják miattam, 
de hát nem baj...legalább elfelejt!
6. FEJEZET 
Eltelt 7 hónap, s lekerült a lányról a fogszabályzó. 
Gyönyörű lett, szebb mint valaha.De 7 
hónap alatt a fiú hozzá sem szólt, 
nem akart vele mutatkozni.
A lány ezt megértette, de ha télleg
igazán szerette volna, elkellett volna türnie.
Amint kilépett az útra, a fiú vele szembe jött,
a fiú ráköszönt:Szijja Drága!
De a lány szomorúan ment tovább, a fiú nem sejtette miért...
Elkapta a lányt, s ennyit mondott, 
gyönyörű vagy!Hol voltál eddig, hogy nem láttalak!?
De láttál!! Nem!! De!! De nem láttalak!!
Én voltam a fogszabályzós leányka!
A fiú elásta magát a földbe.
Nem emléxel, hisz a barátaid előtt letagadtál?
A fiú nem szólt semmit.
A lány továbbállt.A postás jött vele szembe
s adott egy levelet a kezébe.
Kinyitotta....A volt legjobb barátnője 
köldte neki!Ideges volt, de elolvasta:
"Szia!Gondolom haragszol rám!Hisz 
igaz, van miért, Sajnálom hülye voltam nagyon
Csak..csak..csak.. szomorú voltam, s
valakit az nap este megláttam,
részeg voltam nem tudtam mit csinálok, lefeküdtünk :(
S amikor megint találkoztunk, csak akkor
jutott eszembe, hoyg a te pasid..
Ezek után nem, mertem eléd állni, 
tiszta lelkiismerettel..
Szóval kerültelek...De amikor jöttél 
hozzám, s megláttál vele,elhiszem h
ogy sz*rul esett,
de hidd el nem akartam ezt tenni pont veled...
De amikor mondta hogy már nem vagytok együtt,
egy kicsit megnyugodtam...s megcsókolt....:(
pont akkor jöttél te...s amikor megmutatta a
leveled. igazad volt,
Pont 2 hónap után mutatta meg, s én bevalottam neki, hogy igen csak azért kellessz!
Ott hagyott..megértem...de pont neked
nem hitte el ezt...Meg csak azért voltam vele
együtt, hogy a volt pasim féltékennyé 
tehessem...Meg, hogy az nap lefeküdtünk, ezek után 
nem mondhattam neki hogy már nem 
kellessz, hisz akkor kurvának gondolt volna!
Megbocsátassz?????????????????"
A lány gondolkodott, lehet hogy megkéne 
bocsátani,nem tudja!A fiú szaladt 
a lány után, a lány meg elszaladt a fiú elől, de a fiú utolérte.
Mit akarsz? kérdezte a lány!Téged!-Vágatrá a fiú!
Akkor hogy döntessz?együtt legyünk?
A válaszom nem!Ha igazán szerettél volna,
eltürted volna a fogzabályzómat, s a
barátaid előtt nem tagadtál volna le!Tudod
milyen sz*rul esett ez nekem??
Igen tudom, sajnálom!
De ide egy sajnálkozás nem elég!
Nem leszünk soha többé együtt!!!!!!!!!!!!!!!
A fiú tudta, hogy avval a témával elrontott mindent....hülye volt nagyon!Bevalotta!
De mondta a lány: a döntésem végleges!Hagyj békén kérlek!
S elfutott sírva a lány!A fiú utánna kiabálta:
Bocsáss meg!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!