Vajon hányszor...

Vajon hányszor törünk még darabjainkra, ugyan még mennyiszer addig, amíg eljutunk oda, hogy felfogjuk, sokkal jobbat érdemlünk. Amikor ez az egész már nem duma, nem vakítás, hanem úgy igazán szívből jövő érzés, valami olyan, ami biztosít arról, hogy van. Létezik. Mert sokszor elhisszük, hogy ő az, közben meg nem, mert aki majd Ő lesz, az oda fog rád figyelni. Mer szeretni, és büszke lesz arra, hogy szerethet. Ő valami más lesz. Sokkal több, sokkal inkább a tiéd. Addig meg örülni kell, ha nem jön össze, mert az csak annyit jelent, hogy valami sokkal értékesebb vár rád, valami sokkal inkább téged szolgáló. Igen, rohadt nehéz néha, tényleg az. Annyira, hogy legszívesebben feladnád az egészet, de ilyenkor csak arra kell gondolni, hogy a java még hátra van, és ami nem a tiéd, csak abban erősíthet meg, hogy kell lennie valaminek, ami viszont az lesz, csak még tartogatják addig, amíg fel nem fogod, hogy nem azért nem jön össze, mert kevés vagy, hanem azért, mert ezerszer jobbat érdemelsz. Mosolyogj – szép vagy. Ha nem érzed, mosolyogj még egyszer, és az leszel, mert a mosoly erre képes. Szépséget teremt, olyat, ami mindenkit megérint. Legalábbis azt biztosan, akit meg kell érintenie.